lélekvándorlás
A szerelvény hangos csikorgás kíséretében gördült be az állomásra. Az ajtók halk sziszegéssel csúsztak félre. Nina kiszállt.
Testén még érezte a szempárok fürkésző tekintetét, ahogy felkúsztak fekete, lakk körömcipője orrától a lábán haladva egészen a rövidke szoknyájáig.
Léptei kopogását visszaverték a kővel borított falak. Átvágott az alagutak rendszerén, majd kilépett végre a napsütésre. A aluljáróból felfelé jövet a Deák tér felé vette az irányt. Lábait kellemesen melegítették az őszi nap gyengülő sugarai.
Nina ma szabadságot vett ki. Csupán egy napot. Ennyi lazítást engedett meg magának. Az emberek közönnyel az arcukon mentek annyi felé, ahányan csak voltak körülötte. A legtöbbjük ügyet sem vetett rá.
Szőkésbarna haja persze nem sajátja volt. Sötét szürke, hosszú nyakú garbója pedig elfedett minden árulkodó jelet, melyek leleplezhették volna csaló mivoltját.
Sminkjével órákon keresztül bíbelődött, hogy megfelelően természetesnek tűnjön. Nem akart kihívó megjelenést, ám érthető okokból jó sok mindent kellett elfedjen ez az álarc.
Egy barátnője, Zsanett segített. Az egyetlen ember, aki igazán tudta, hogy ő kicsoda valójában. Éveken át feszítette a gondolat, hogy egyszer úgy távozik erről a világról, hogy senki sem tud magyarázatot adni arra, amit maga mögött hagyna. Aztán egy szép napon Zsanett kicsalta belőle a valóságot.
Mondjuk ez csak afféle képzeletbeli forgatókönyv volt, hiszen Zsanettet meg életének többi szereplője nem ismerte. Úgy is mondhatjuk, Nina sok-sok különálló, egymásról nem sokat tudó kis közeget hozott létre maga körül.
Ninát hirtelen zökkentette vissza a valóságba a templom felől érkező harangok zúgása. A térhez közeledve lassította lépteit. Kinézett egy padot és leült rá. Kivette táskájából az üdítőjét és kortyolt belőle egyet. Az idő gyönyörű volt. A nap szikrázóan sütött. Kicsit kezdett is melege lenni a sok, testéhez simuló ruhadarabtól.
Átpillantott a szomszéd padra, ahol szintén két nő beszélgetett egymással. Nina alaposan megfigyelte őket, mint nő a nőt. Az egyiküknek nagyon tetszett a cipője, a másiknak meg a frizurája.
Ahogy így figyelte őket, vetődött fel benne ismét a kérdés, mitől lesz valaki nő vagy férfi. A külső testi jegyek dominálnak? A neveltetés? Vagy az őt ért behatások? Talán csak a láthatatlanul apró gének a felelősek az egészért?
Egyáltalán honnan táplálkozik az a leginkább nőkre jellemző vágy, hogy szépen felöltözzenek, és felvegyenek egy olyan cipőt, ami egy kicsit nyom itt, egy kicsit szűk ott? Miért fontosabbak egy nőnek az apró részletek? És egyáltalán miért fontosak neki?
Nina gyerekkorában az űrhajózásról fantáziált, és ugyanúgy rabló-rendőr üldözőset játszott a matchboxaival a padlószőnyegen, mint más fiúk. Egyáltalán nem volt sohasem Barbie baba a kezében, vagy bármilyen lányos játék. Férfiként meg kimondottan utált öltözködni. Pont nem érdekelte, hogy mit vesz éppen fel.
És mégis, ma szépen felöltözött, hogy kiülhessen ide bármiféle mögöttes cél nélkül. Csupán egy szándék vezérelte, hogy egy legyen a szomszéd padon ebédszünetben üldögélő irodista csajok közül egy külső szemlélő számára. Egyszerű, ám mégis bizarrnak tűnő vágy volt ez.
Nina ebben a percben felriadt a fantáziálásból. Ugyanis nem vett ki szabadnapot, nem öltözött fel úgy, ahogy azt lelki szemeivel elképzelte. Az álomkép, egyelőre álomkép maradt. Ugyanúgy telt a hétköznapja, mint máskor.
Talán a szikrázó napsütés csábította fantáziálásra.
