árnyak
Visszaemlékezett arra az estére.
Nagyon-nagyon régóta tervezgette már. Elképzelte, milyen lesz, amikor az utcán emberek között jár harisnyanadrágban és magas sarkú cipőben. Ahogy majd hallja az éjszakában visszhangzó kopogást.
Persze félt is, nem követ-e ezzel valami félelmetesen nagy ostobaságot. Mégis a vágy, az az olthatatlan, benne mocorgó érzés egyfolytában azt súgta, tegye meg.
Emlékezett arra a fülledt nyári éjszakára. A sok-sok hónapos, éves tervezgetés után váratlanul szánta rá magát a kalandra. Pontosabban felriadt úgy éjfél környékén, miután szüntelen próbálta álomba ringatni magát teljesen hiába.
Nagyon erős elhatározás lett úrrá rajta abban a pillanatban. Kikelt hát az ágyból, és készülődni kezdett. Előkereste az egyik harisnyáját a sok közül. Egy zöldet, melyet gyorsan fel is vett. Felsőtestére egy testhez simuló, elasztikus darabot választott, melyet miniszoknyaként tudott majd használni. Egyelőre visszahajtotta, hogy felvehessen az egész fölé egy tréningruhát.
Elővette a szekrényéből a hátizsákját és belerakta rózsaszín magassarkú szandálját és egy vörös parókát. Végül edzőcipőt húzott és csendben elindult otthonról.
A szíve hevesebben vert, érzékei kifinomodtak. Minden csendes és mozdulatlan volt a lépcsőházban. Ahogy kilépett az utcára kicsit izzadt a sok ruha miatt.
Nina nyugalmat erőltetve magára elindult az autója felé és beszállt. A városliget felé vette az irányt. Úgy gondolta, az elég kihalt ebben az időben, de mégis megfelelően kivilágított és elég nagy teret biztosít, hogy feltűnés nélkül kitérjen bárki elől, aki leleplezhetné a kis csínyt, mit elkövetni készült.
Csendben suhant végig a városon. A Közlekedési Múzeum közelében parkolt le. Pár embert látott a szeme sarkból, és hallotta, ahogy egymással beszélgetnek. Nina kiszállt, és elindult a park belseje felé.
Még nem volt semmi szokatlan a külsején. Mindenki csak egy átlagos srácot láthatott volna benne, aki eljött a parkba, hogy fusson egyet. Még nem vitte véghez a tervet, amiért jött.
Ahogy maga mögött hagyta az imént látott embereket, szemével egy eldugott padot keresett, hogy levehesse tréningnadrágját és átcserélhesse cipőjét. Sokáig kutatott. Nehezen talált egy kevésbé kivilágított padot.
Egy örökkévalóságnak tűnt a keresgélés. Többször úgy gondolta, hagyni kéne az egészet a fenébe. Árnyakat látott az éjszakában. Úgy érezte, mindenki pontosan tudja, mire készül. Aztán döntött. Rá kellett szánnia magát az átváltozásra. Leült a legközelebbi padra, ami mellett elhaladt.
Miközben szíve a torkában dobogott, kinyitotta a hátizsákját, elővette a cipőt. Tudta, hogy most jön a legveszélyesebb pillanat. Annak ellenére, hogy minden idegszála és józan esze vadul tiltakozott, vágyai vezették kezét.
Levette az edzőcipőjét, majd gyorsan lehúzta tréningnadrágját. Látta, ahogy a sárga kandeláberek fénye furcsa árnyalatba öltözteti zöld harisnyanadrágos combját. Belebújtatta lábát a magas sarkú szandálba, majd kezei idegességtől remegve babráltak még a pánttal. Aztán lehúzta az elasztikus szoknyát,amit eddig tréning felsője alá rejtett. Végül felvette parókáját és mindent elrakott a táskába.
Szinte elájult az idegességtől. Figyelt minden apró rezdülést maga körül. Ahogy alaposabban körülnézett, nem látott senkit. Most jött a következő lépés, amire annyit gondolt már. El kellett indulnia. Jól tudta, hogy azonnal kiszúrja bárki, hogy miről van szó, ha 4-5 méterél közelebb kerül hozzá.
Léptei hangosan kopogtak az aszfalton. Ugyan azt tervezte, hogy lassan haladva élvezi ki minden egyes percét ennek a sétának, nem tudott parancsolni lábainak, akik elég gyors ritmusban kopogtak az éjszakban.
Nem találkozott senkivel. A testére feszülő ruha természetesen állandóan felcsúszott járás közben, így pár lépésenként vissza kellett húzza az combjaira. Közben kiért a parkból, és az út mentén haladt tovább. Össze akart találkozni valakivel. Természetesen tisztes távolságból. Pár perc múlva teljesült is a vágya. Az út túloldalán meglátott a szeme sarkából egy párt.
Először ösztönösen pánikba esett. Vissza akart fordulni, de tudta, nincs visszaút. Vagy 4-5 méterre fog elmenni mellettük, így nem valószínű, hogy gyanús lesz nekik. Persze mindig fennáll a veszély, hogy irányt váltanak, odajönnek hozzá.
Nina ekkor döbbent rá arra, hogy hiába a hosszú tervezgetés. Ostobaságot csinált. Hát még jó, hogy oda fog jönni hozzá az éjszaka közepén bárki, aki meglát két lábat egy tűsarkban és seggig felcsúszott szoknyában.
Azonban már nem tehetett semmit. Kicsit gyorsabb tempóra váltott és elhatározta, bármi történjen, nem áll meg. Szeme sarkából tovább figyelte a két árnyat, ám arra nagyon figyelt, nehogy feléjük fordítsa a fejét.
Még két méter, még egy, most biztosan rám néznek – gondolta magában Nina, aki még jobban szaporázta lépteit is igazgatta szoknyáját. Nem mert a következő pillanatra gondolni, ám legnagyobb megkönnyebbülésére nem történt semmi.
Később amikor a kocsiban hazafelé tartott, végiggondolta, megérte-e. Nem tudta jó szívvel azt mondani, hogy igen, mert nem erre vágyott. Nem árnyékként akart lopózni az éjszakában, hogy emberek furcsa dolgokat gondoljanak róla.
Ez az út nem vezetett sehová.
Ez csak egy furcsa éjszakaként maradt Nina emlékezetében, nem azt adta, mint amit az álmaiban érzett. A visszatérő álmaiban…
